Pátkay Réka 2021.03.18.

Ó, a szerelem. Ez a megfoghatatlan, leírhatatlan, kiismerhetetlen érzés. Nem is érzés, sokkal inkább gondolat. Azt mondják szeretni kell, nem pedig szerelembe esni, mert ami esik az mindig törik. Én mégis szerelembe estem Veled. Széles mosollyal vállaltam a törés kockázatát, annak ellenére, hogy az elejétől kezdve számítani lehetett rá. Nem hallgattam másokra, hiába próbáltak óvni engem a zuhanástól. Hiába próbáltak észérvekkel meggyőzni. Én harciasan és vakon védtelek mindenkivel szemben.
Őszintén szólva, a mai napig védelek mindenkivel szemben, aki egy rossz szót is mer rád mondani. Megmagyarázhatatlan harag gyúl bennem, ha gúnyos szóval szájukra vesznek. Nem állhatom hallgatni, ahogy ocsmárolnak Téged. 

Elszédítettél. Nem láttam ki tisztán a selymes rózsaszín fátyol alól, amibe burkoltál, még akkor sem, ha ezt akaratod ellenére tetted. De velem ellentétben Te egyetlen hatalmas fekete lepel alól pislogtál a világra. Mindent ebben az árnyalatban láttál, és még véletlenül sem akartál ezen változtatni. Nem baj. Mindenkinek vannak rossz napjai, hetei, hónapjai. Ha kitartok melletted, az majd segít Neked. Csak a jó szóra van szükséged. Azonban mindezt hiába gondoltam. 

De nem így volt. A rózsaszín fátyol elrejtette előlem eredeti, gyászos köntösödet, s így számomra egy egészen másik árnyalatodat mutatta. Gazdagon díszített, fényes ruhában láttalak, nem az igazi, szakadt köntösödben. Egy plátói, tökéletes Disney herceget láttam, álmaim Mindenségét, a hibátlan Valakit, a lehetséges Őt. De aztán elkezdtem érezni, hogy egyre távolabbra kerülsz. Ez már teljesen más magatartás volt, mint a kezdeti közelség. Egyre messzebb kerültél tőlem, s én kétségbeesetten -mint az életéért küzdő teknős a nyaka köré tekeredett műanyaggal próbáltam egyre erősebben visszaúszni ahhoz, akit ismertem, vagyis akit ismerni véltem. Hozzád. Árral szemben úsztam, és én ezzel tisztában is voltam. Nagy a tenger, sok hal van benne. De egy magamfajta teknősnek nehéz a megcsontosodott, kemény páncélt levetnie, s ha mégis megteszem, még nehezebb visszavennem. Féltem megnyílni Neked, bár mindenki mással ugyan így van ez. Hamar rá kellett azonban döbbenjek, hogy nem az voltál, akinek hittelek. 

A legjobban az tört meg, mikor a fal túloldaláról nézve még mindig rózsaszínnek láttalak. A fekete lepled felém néző része egyre sötétebbé és átláthatatlanabbá vált, míg az összes többi, mások irányába néző része mintha eltűnni látszott volna. Tagadhatatlan sebességgel húztad fel a falaidat, nem álltál meg gondoskodni róla, hogy minden tégla tökéletesen passzoljon a sorba, mert nem érdekelt téged annyira, hogy ilyenekkel foglalkozz. Csak annyi energiát áldoztál rá, amennyi kényelmes volt, amennyit muszáj voltál. Semmivel sem többet. Tulajdonképpen egyet pislogtál, és ott is volt a fal. Készen és fenyegetően állt. 

Nem hagytál időt a fátylamat elhagynom, megálltál a fal túloldalán, és lelkiismeret-furdalás nélkül a hátadat fordítottad felém. A rózsaszín fátyol ragaszkodó szorossággal ölelt körbe, a Te feketeségedet rikítóan taszítva. De minél inkább próbáltam megszabadulni tőle, annál nehezebbnek bizonyult elhagynom. Eldobtam messzire, hagytam, hogy a makacs, fáradt őszi szél belekapjon, s messzi, magányos mezőkre repítse. Megakadt ugyan több fáradt fa ágán is, s bár azokon egy darabját mindig ott hagyta, tüstént tova is szállt róluk. 

De végül, valahogy mégis visszatalált hozzám a fátyol. Hónap múlva, mikor már azt hittem sikerült megszabadulnom tőle, visszatért hozzám. Szakadt volt, füst-és alkoholszagú. Soha annyira nem éreztem hiányodat, mint akkor. Az alkohol szaga egyre intenzívebb lett, majd teljesen eltűnt. Nem úgy a fátyol. Az velem maradt. Minél ijedtebben próbáltam megszabadulni tőle, annál kevésbé tűnt elhagyni engem. Amíg nem lassan, apránként elfakult. Elhagyta a színét. Egyszerű fátyollá vált. Ha bárki más ránézett, nem tudta volna, hogy tőled van. Csak az én szemeimnek volt, és lesz mindörökké különleges. Az egyik, ha nem a legelső fátylam, amit valaha birtokoltam. Tőled, Nekem. 

De minden ellenére, én nem a rosszra emlékezem. Nem szeretnék a rosszra emlékezni. Hanem arra a megfoghatatlan, leírhatatlan, megismerhetetlen érzésre, amiről most már tudom, hogy igazi volt. Onnan tudom, mert nem fájt, mikor vége lett. Igen, tudom. Ez ostobán hangozhat, tudatlannak, már-már éretlen elszólásnak. Hiszen miért ne fájt volna, egy ilyen mértékű csalódás. De nem. Szerintem ez éppen ellenkezőleg igaz. Mert nem fájt. 

Nem esett jól, ezt le sem tagadhatnám. Ketté törted a szívemet, darabjaimra hullottam, azt hittem sosem épülök fel. Napokig csak az ágynak dőlve feküdtem, ugyanazokat a dalokat újrahallgatva, meghatározhatatlan mennyiségű csokoládét elfogyasztva. 

S ugyan kegyetlen vége lett a kettőnk Közösének, egy dolog biztos maradt: a törés. Eltörted a kettőnk Közösét, és javíthatatlan állapotba sodortad. A rózsaszín fátyol szín nélkül maradt, és sajnálattal közlöm, de nem újraszínezhető már. Beengedted a fekete elefántot a porcelánboltba, és ott olyan károkat okozott, amit a világ összes ragasztószalaga sem tudna már helyrehozni.  

Sajnálom-e? Igen. Megbántam-e? Én, semmit. Csinálnék-e bármit másképp, ha újraélhetném? Nem. 

Mert ennek így kellett lennie. Ha a legkisebb dolgok is másképp történtek volna, most valószínűleg teljesen máshol tartanánk. Nem vonhatnám most le ugyanazokat a tanulságokat. És nem léphetnék tovább olyan nyugodt szívvel, mint amilyennel most teszem.  

Isten áldjon Téged, a lovagot. Akkor is, ha csak pár hétig voltál az, remélem egyszer majd visszatalálsz ehhez az énedhez. Én addig is őrzöm a fátylam, ezt a kifakult, megtépázott anyagdarabot. A mi Közösünk valaha rózsaszín fátylát. 

(A novella az Irodalmi Rádió pályázatára készült, elnyerte a legjobb műveknek járó díjat: szerepel a Líra Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetben.) 

Oszd meg velünk véleményed!

%d bloggers like this: