Balassa Eszter 2021.04.08.

A levegő nyirkos és fullasztó volt a pincében, amikor a család belépett az ajtón. A sötétben ijesztőnek hatott ugyan a helyiség, de amint felkapcsolták a villanyt, egyenesen otthonosnak tűnt. Ez azonban nem oldotta fel a feszültséget bent tartózkodók között. A család többi része fent várakozott, mivel az öreg a titkárnőjén keresztül elrendelte, hogy közvetlen hozzátartozói (feltéve, hogy betöltötték a tizennyolc éves kort) fáradjanak le a borospincébe. Így aztán Joseph Walton összes élő, nagykorú vagy majdnem nagykorú rokona a pincéjében állt, és várt. A titkárnőn kívül öt ember tartózkodott a fülledt levegőjű helyiségben: az öreg három gyermeke, egy fia és két lánya, az öccse, a vén bolond, és elhunyt feleségének unokahúga.

Elszigetelésüknek oka hamar kiderült: Joseph Walton meghalt. Ha pedig Virginia, ha nem az Államok legnagyobb borászatának alapítója és tulajdonosa szívrohamot kap, az komoly következményekkel járhat, különösen családon belül. Itt ugyanis nem csak a gyászról volt szó. Hanem az átkozott pénzről. Ugyan ki hibáztatná Walton rokonait, ha a halálhíre után rögtön a vagyona is eszükbe jut? Ikergyermekeinek, Christophernek és Susannek meglehetősen fontos volt, hogy örököljenek, a férfi pénzt, a nő a vállalatot. Christopher már évek óta dézsmálta apja pénzét, és tudta, sokkal egyszerűbb lenne az élete, ha az egész vagyon az övé lenne. Susan korábban is a borászat vezetőségében dolgozott, de, ha más okból nem is, elvből igazgató akart lenni. A fiatalabb lány, Olivia azonban sokkot kapott, folyamatosan azt bizonygatta, legutóbb még mennyire jól volt az öreg. Ő boldogan élt férjével és két gyermekükkel, s apja csak néha segített be, ha gondjaik akadtak. Bár sokan ridegnek és számítónak látták Waltont, ő nagyon is szerető apjaként tekintett rá. Ezért sem tudta, hogyan kellene elmondania a gyerekeknek, hogy Joe nagyapa meghalt. Nem találkoztak ugyan vele túl gyakran, de Oliva rengeteg történetet mesélt nekik. A család tagjai sorban elindultak a masszív faasztal felé, ki-ki a maga módján foglalta el a helyét. Susan például kihúzta magát, úgy nézett ki, mint aki hivatalos megbeszélésen van, Olivia leroskadt egy székre, Christopher pedig kezével az asztal végére támaszkodott, mint egy igazi családfő, habár egyáltalán nem akart az lenni.

– Íme a végrendelet másolata – mutatott fel egy meglepően kevés lapból álló köteget Amanda, a sokat emlegetett titkárnő. – Én, Joseph Walton cselekvőképességem birtokában a következők szerint végrendelkezem. Virginiai házamat és minden ingóságomat fiatalabbik lányomra, Olivia Waltonra hagyom.

– Hát persze – morogta szemforgatva Susan.

– Ezt meg hogy érted? – csattant fel Olivia kivörösödött szemmel.

– Ugyan már, mintha nem tudnád! Mindig is te voltál a kedvence!

– Megkaphatod a házat, ha kell! Nekem van sajátom. Legalább nem kéne az irodádban aludnod!

– Hölgyeim, kérem! – szólt közbe Christopher. – Szeretném megtudni, mi az örökségem. Nem veszekedhetnétek a tiéteken később?

– Tényleg ez az első, amire gondolsz, mikor megtudod, hogy apa meghalt!? – rivallt rá Olivia.

– Kérem, Mrs. Clark! Az apja biztos nem örülne, ha tudná, hogy a végrendelete felolvasásakor is veszekednek – mondta Amanda. Mikor a testvérek elcsendesedtek, folytatta. – Továbbá két nyaralóm két másik gyermekemre, Susan és Christopher Waltonra száll. Jelenlegi vagyonom 35%-át egyetlen testvéremre, Thomas Waltonra, a birtokot és a Walton-borászatot pedig néhai feleségem unokahúgára, Paige Lewisra hagyományozom. Susan Walton továbbra is a vállalat alkalmazásában áll, Christopher Walton pedig megkapja tőlem az önállóság örömét.

– Ez nem lehet hivatalos! – lépett a nő mellé Christopher, miközben a többiek – főleg Susan – háborogni kezdtek. Szegény Paige összehúzta magán fekete kardigánját, és igyekezett eltűnni fekete körömlakkos keze mögött. – Beszarok! A vénember tényleg képes rábízni az üzletet! És őt még csak ki sem fogja oktatni!

– Hogy beszélsz? – szólt rá ismét Olivia.

– Ahogy akarok, anyuci!

– Álljatok le mindketten! – Susan úgy nézett ki, mint egy ugrani készülő leopárd. De nem a testvéreire vadászott, hanem az örökségre. – Miért hagyta rád a borászatot? – kérdezte szigorúan Paige-től.

– Nem tudom – hebegte, ami kicsit sem illett fekete ruhái által kölcsönzött stílusához. Valójában az épphogy tizennyolc éves lány még nagyban kereste saját magát, és láthatóan éppen a földszinten vadidegenekkel összezárt, emós barátja ízlése szerint öltözködött. – Én… nem is tartottam vele a kapcsolatot.

– Hát ez az! – mérgelődött Susan, és föl-alá kezdett járkálni a szobában.

– Fölmegyek, beszélek a többiekkel – jelentette ki Olivia, megtörölte a szemét, majd elindult az ajtó felé. – Ez zárva van! – kiáltott fel meglepetésében. Kétségbeesetten dörömbölt az ajtón, és Amandának kiabált: – Mit áll ott!? Nyissa ki az ajtót! – Eközben egyre inkább hasonlítani látszott a testvéreihez.

– Sajnálom, az apja meghagyta a végrendeletében, hogy mindenki, aki érintett az ügyben, maradjon a pincében, amíg meg nem oldják a konfliktusokat.

– Ez annyira jellemző az öregre – mondta Christopher egy hordónak támaszkodva, kezét keresztbe fonva a mellkasán, a hordót kitámasztó ászokfát rugdosva. – Összezár minket, aztán bedob egy bombát.

– Csak nem akarta, hogy ne álljunk szóba egymással egész hátralévő életünkben! – védte Waltont a fiatalabb lánya.

– Igazad van! Jobb, ha helyben megöljük egymást!

– Tom, valami hozzáfűznivaló? – fordult szarkasztikus hangsúllyal Susan a nagybátyjához, aki addig csöndben figyelt, ha tudta egyáltalán, hogy mi folyik körülötte. Üveges tekintettel nézett föl. A nő újra Amandára nézett. – Ki kapja a fennmaradó vagyont?

– Különböző jótékonysági szervezetek között kell szétosztani.

– Persze – horkant fel Christopher -, egész életében fösvény volt, most meg adakozni akar.

– Nem fejeznéd be a halott apánk ócsárolását!? Most meg mit csinálsz? – kérdezte Olivia a bátyjától, aki a faliszekrényen sorakozó borosüvegek felé vette az irányt.

– Semmit, hugi, csak iszom egyet az öregfiúra.

– Azt hittem, leszoktál.

– Ahhoz, hogy leszokj, néha vissza kell esned.

Néhány perc kellemetlen csendben telt el, ami alatt Christopher kiitta az üveg tartalmának a felét, és esze ágában sem volt megállni. Hogy is állt volna, mikor már a tudat is megrészegítette, hogy igaza volt, mikor megjósolta, az apja nem gondoskodik majd róluk. Mikor egy időre eléggé tompította a traumát, így szólt Paige-hez:

– Mit kezdesz a vállalattal, kölyök?

– Ugyan mit kezdene? Nézz rá! – szólt közbe Susan, mielőtt a lány bármit is mondhatott volna. Ez azonban nem megijesztette, hanem megsértette a lányt.

– Az már biztos, hogy nektek nem adom!

– Mondom én! Még gyerek!

– Ez esetben… – próbált beszélni csuklások közepette Christopher. – Ez esetben csak egy dolgot tehetünk… Megöljük…

– Megtámadjuk a végrendeletet. – mondta vele egyszerre nővére.

– Mi a francról beszéltek!? – kelt ki magából Olivia, jogosan. Természetese Susan válaszolt.

– Azt nem tudom, hogy ő miről beszél, de én ésszerűen gondolkodom.

– Ahogy akarjátok. – Olivia a lányra pillantott. – De én segítek Paige-nek.

S mint egy végszóra, kattant a zár. Majd az ajtó kitárult. Drámai csend honolt a helyiségben, amíg a belépő alak a lámpafénybe ért, és meglátták az arcát. Meglepett kiáltások közepette Joseph Walton nevetni, majd tapsolni kezdett.

– Bravó, kedves családom! Pontosan úgy fogadtátok, mint ahogy arra számítottam!

– Apa! Te eljátszottad a halálodat, hogy lásd, hogyan reagálunk!? – ocsúdott fel először Susan. Walton elnéző mosollyal nézett a lányára, és amolyan „ez van” stílusban széttárta a karját.

– Valahogyan meg kellett tudnom, kit érdeklek jobban én, és kit az örökség. Erre pedig tökéletesen alkalmas volt a módszerem.

– Ha tudtad, ki, hogy fog viselkedni, minek kellett eljátszanod ezt az egészet? – kérdezte Christopher, aki a sokkhatást követően mintha kijózanodott volna. De a válasz már nem nagyon érdekelte, inkább kamerákat kezdett keresni a pincében. Talált is hármat, egyet a borosüvegek között, egyet az asztaldíszbe rejtve, egyet pedig a csilláron.

– A világ nem elméletekre épül, fiam. Most viszont, hogy tisztában vagyok a helyzettel, aláírhatom végre a valódi végrendeletemet, amit bátorkodtam előre megírni. – Azzal a zakója zsebéből elővett egy tollat, Amanda pedig odanyújtott neki egy másik papírköteget, majd kiment a szobából.

– Ezt nem hiszem el! – jelentette ki Susan, aztán kiviharzott.

– Én sem – csatlakozott Christopher. – Majd találkozunk… apa. – Az utolsó szót olyan hangsúllyal ejtette ki, mint egy durcás kamasz. Végül, szépen csendben mindenki elhagyta a pincét, már csak Olivia és az apja álltak egymással szemben. A lány összetörve nézett rá, megtört tekintetét ráfüggesztette, de csak ennyit mondott neki sírástól rekedt hangján:

– Miért, apa? – És ő is kiszaladt az ajtón.

Joseph Walton egyedül maradt a borospincében. Családja elfordult tőle, soha nem volt még ilyen magányos. Teste megmerevedett, a toll kiesett a kezéből, görcsbe rándult marokkal szorította a végrendeletet. A férfi a szívéhez kapott, és ahogy összeesett, a meggyűrődött papír úgy hullott ki a kezéből, mint egy falevél a faágról. Ide-oda szánkázva a hideg kőpadlón.

Oszd meg velünk véleményed!

%d bloggers like this: