Balassa Eszter 2021.06.03.

A hó felül landol I

Az Éhezők Viadala előzménytörténete éppolyan szívszorító, mint az eredeti trilógia. A regény azt mutatja be, milyen volt kezdetben a viadal, és hogy alakult ki az a változat, amelyet megismerhettünk. És persze betekinthetünk a „főgonosz” múltjába, gondolataiba, érzéseibe. De vajon Coriolanus Snow-t veleszületett tulajdonságai vezérelték Panem országa fölött vasmarokkal való uralkodásában, vagy esetleg a fiatalkorában történt események juttatták el idáig?

Véleményem szerint mindkettő. A regényt olvasva főszereplőnk sok megnyilvánulásában éreztem a majdani elnököt. Épp ezért volt érdekes tapasztalat és kihívás a történet megismerése. Számomra sok nehézséget okoz, ha olyan szereplőről olvasok, aki emberileg nem szimpatikus, így csak egy véletlen folytán kezdtem bele Coriolanus Snow balladájába. Eleinte csak jövendőbeli zsarnokként tudtam rá gondolni, a hataloméhes, néhol szexista megjegyzései pedig nem segítettek megkedvelni. De aztán, ahogy haladtam a regénnyel, szépen lassan felfedeztem más oldalait is. Reménytelen volt, szegény, de méltóságteljes. Rendkívül céltudatos, és néha meggondolatlan is. Nehezen lopta be magát a szívembe, de annál könnyebben törte össze azt. De megértem az írónőt, hiszen ha már ismerjük egy szereplő jövőjét, nem árt elvarrni a szálakat, és megmagyarázni mindent, amit csak lehetséges. Ezért térjünk is vissza az elejére.

Tíz év telt el a nagy háború óta. A Kapitólium igyekszik felküzdeni magát a szegénységből. A körzetek… nos, róluk egyelőre nem tudunk semmit. Az Éhezők Viadala még bőven kialakulóban van, sokat kell finomítani rajta, és befogadhatóbbá kell tenni a közönség számára. Ennél pedig nincs is jobb gyakorlat a kapitóliumi fiatalok számára. Coriolanus iskolájában, az Akadémián, pontosabban az osztályából 24 diák kap lehetőséget az ötletelésre, valamint a mentori szerepre. Mindannyian kapnak egy-egy kiválasztottat, akivel meg kell próbálniuk megnyerni a viadalt. Coriolanus normális főszereplő módjára a legrosszabb helyről indul: a Tizenkettedik Körzet lány kiválasztottjával. Sok újítás történik a 10. Éhezők Viadalán. Például megkezdődnek a fogadások, a kiválasztottakról feljegyzések készülnek, és akkor előszőr drónok segítségével ajándékokat lehet küldeni az arénába. Őszintén szólva a Kapitólium nem lesz szimpatikusabb attól, hogy később is lesznek mentorok, hiszen még a viadal kezdete előtt több fiatal is meghal, egy idő után úgy kezdtem érezni, minden fejezet végén egyvalaki, a kiválasztottak embertelen körülmények közötti tartásáról nem is beszélve. De hát mindent el kell kezdeni valahol.

Talán az egyetlen, amire nem kapunk választ a könyvben az, hogy fejlődtek később a dolgok. Az élmények után, mikor már szabadon belenyúlhatott a dolgokba, Coriolanus talán nem akart több kapitóliumi diákot feláldozni. Azt gondolom, talán ennek kiküszöbölésére találta ki, hogy a korábbi győztesek legyenek a kiválasztottak mentorai. Idáig azonban hosszú út vezetett.

Hibázni emberi dolog, akárcsak szerelembe esni. Coriolanusnak sok időbe tellett, mire igazán rájött, számára maga a szerelem a lehető legnagyobb hiba volt. Miután a családja elszegényedett a háborúban, kénytelen volt ösztöndíjjal bekerülni az egyetemre, erre pedig akkor van a legjobb esélye, ha megnyeri a viadalt. Az pedig szintén sokat nyom a latban, hogy nagyon is megkedveli a kiválasztottját. A különleges, merész, bájos és tehetséges lány, Lucy Gray valójában nem is a Tizenkettedikből származik. Egy covey nevű, majdnem kihalt törzs tagja, amelyről rengeteget megtudhatunk a regényben. A lány nagyon érdekes dalokat énekel a legváratlanabb pillanatokban, és igen jó kapcsolatot ápol a kígyókkal. Coriolanus minden erejét és furfangosságát bevetve próbálja megmenteni, ezért pedig csalni is hajlandó. Ennek azonban sosincs jó vége.

Nagymamáját és unokatestvérét, Tigrist hátrahagyva teszi, amire kényszerítik. Újabb tapasztalatokat gyűjt, más szemszögből is megnézi a világot, megutálja a fecsegőposzátákat, és romlottan tér vissza ahhoz az élethez, amit mindig is tervezett magának.

Összességében nagyon informatív, érdekes, hézagokat kitöltő, szimbolikus könyv. Egy idő után teljesen rákattantam, holott éppen nem passzolt a kedvemhez a feszült, gyomorgörcsös hangulata. Nagyon örülök, hogy elolvashattam, jó volt látni mindennek a kezdetét, hogy 64 év alatt mennyit változott ez a világ. Ha szereted az Éhezők Viadalát, ha az előzménytörténeteket is, akkor pláne megvan a következő olvasmányod!

1 hozzászólás ehhez: “Könyvkritika | Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája

  1. Próbálok hozzászólni… gyanús, hogy senki nem reagál semmire:-(

Oszd meg velünk véleményed!

%d bloggers like this: